Amikor ilyen fiatalon örökre elveszítünk valakit, a döbbenet, az értetlenség lesz úrrá rajtunk.
Miért? Miért pont ő?
A halállal hajlamosak vagyunk mindent megbocsátani szerettünknek, és csak a szépre emlékezni.
Ilyenkor a jókból még jobbak lesznek, és a „rosszak” is pillanatok alatt jóvá válnak. Talán így van jól.
Most Zavadszky Gábort siratjuk.
Azt az embert, akinél sincs szükség pálfordulásra, ahhoz, hogy megszépüljenek az emlékeink. Akinél tényleg okkal tesszük fel a kérdést: Miért? Miért ő?
Olyan valaki volt, akire mindenki úgy gondolt, mint egy rendes, mindig vidám, örökké mosolygós emberre.
Olyan valaki volt, akinek szerettünk a környezetében lenni, mert olyankor minden gondunkat elfeledtük. Akinek a személye bármikor szóba került, felhőtlenül lehettünk jókedvűek. Aki kedvességével, humorával mindenki arcára mosolyt csalt. Nehéz lett volna elképzelni, hogy egyszer majd sírunk, ha azt a nevet halljuk: Zavadszky Gábor.
Amikor meghal valaki, azt is mondjuk, lélekben velünk marad.
Ha valóban így van, akkor éljünk úgy, mintha Zava továbbra is köztünk lenne. Hogyha azt halljuk: Zavadszky Gábor, végtelen fájdalmunk, megrendülésünk közepette jusson eszünkbe, hogy él bennünk valaki, aki a mai, olykor kegyetlen világban is tudta mi az, rendesnek, vidámnak, kedvesnek lenni, és kellemes perceket szerezni másoknak…
Mosolyodat örökre megőrizzük! Nyugodj békében!